Megváltozott temetkezési szokások, urnák hazavitele, a hit szerepe és a lelki támogatás fontossága - Battonyai János atyával, a Pécsi Egyházmegye plébánosával készítettünk interjút aktuális, a hazai temetkezési szokásokat érintő kérdésekről.
Battonyai János atya a Pécsi Egyházmegyén belül Mágocs település plébánosaként saját tapasztalatait és véleményét is elmondta az urnák hazavitelével kapcsolatban, véleménye pedig sok szempontból összhangban azzal, amiket a tavalyi kampányban a temetkezési szervezetek is kommunikáltak. A plébános egyébként mentálhigiénés szakemberként is komoly tudással rendelkezik, több alkalommal tartott már előadást az érdeklődő hívőknek és a segítőknek gyászfeldolgozás témakörben.
Mi a személyes tapasztalata, a hívek körében mennyire gyakori az urnák hazavitele, mi az oka ennek általában, és Ön mit gondol erről a kérdésről?
Tapasztalatom szerint a hívek talán százalékos arányban kevesebben viszik haza a hamvakat, mint a nem hívők körében, vagy ha haza is viszik, lehet, hogy 1 éven belül eltemetik. E magatartás mögött talán az állhat, hogy másfajta szemlélettel közelítik meg a témát, vagyis az egész temetési szertartást. A megszentelt földben való nyugvás, az örök életbe és az újratalálkozásba vetett remény oldhatja azt a szorongását, hogy a hamvak nincsenek mellette, nem láthatja, nem érintheti meg. Illetve talán még a rítusok is segíthetik a hívőt az elengedés, elfogadás, elbúcsúzás útján, ami a hívő szertartásokban jelen van. Ezért sem gyakori az urnák hazavitele. Ezzel szemben a polgári temetéseknél alapvetően nincs jelen az újratalálkozás, emiatt a véglegesség terhe még nagyobb, nyomasztóbb és kilátástalanabb lehet. Mára átalakultak, megváltoztak, illetve megszűntek a rítusok, amik segíthették a gyászfolyamatot, a gyászmunkát, és ezért talán nehezebb is eltemetni a szerettünket.
Mennyire fontos az embereknek a temetési szertartás a lezárás szempontjából? Mi a tapasztalata ezen a téren?
Szerintem akár hívő valaki, akár nem, a szertartás hozhat enyhülést, segíthet a gyászfolyamatban, a gyászmunkában. A keresztény szertartásokat ismerve a megjelenő végesség, az elbúcsúzás és lezárás egyben ajtónyitás is a végtelenre, kapcsolódás egy személyes Istenhez. Az, hogy ha valaki hisz Jézusban és az ígéreteiben, hogy van örök élet, akkor ez tapasztalatom szerint segíthet. Nem ennyi az élet, a szeretet túlmutat a halálon, az elhunyt továbbra is az én szeretett személyem (társ, apa, anya, gyerek, testvér, barát), noha természetesen a kapcsolat átalakul, de nem szűnik meg véglegesen, úgy, mintha súlytalan lenne az élet és a szeretet.
Vallási szempontok alapján a temetési szertartás "kihagyása" és az urna hazavitele jelent-e problémát, van-e esetleg ezzel kapcsolatban bármilyen álláspontja az egyháznak, illetve Önnek?
A Katolikus Egyház biztatja az embereket, hogy méltó módon és helyen helyezzék örök nyugalomra az elhunyt szerettüket, ez különösen igaz az európai kultúrkörre. Az, hogy ki lehessen menni a temetőbe, ne csak a család közelében legyen az urna, hanem rokonok, ismerősök, barátok is kifejezhessék gyászukat, tiszteletüket a sírnál, szerintem fontos szempont. Ráadásul a temetés kihagyása vagy elhúzódása a gyászfolyamatot megnyújthatja, megakaszthatja. Ez is természetesen egyénfüggő, de számos példát láttam már arra, hogy ez problémát okoz.
Hogy tapasztalja, a hívek körében ezzel a témával kapcsolatban (temetkezési kérdések) szoktak-e Öntől vagy más egyházi személyektől tanácsot kérni, vagy inkább elsősorban a lelki támasz az, amire ilyenkor szükségük van a szerettüket elvesztő híveknek?
Nem igazán mernek kérdezni. Sokszor úgy érzem, azért, mert kellemetlennek gondolják, hogy tájékozatlanok ebben a témában. Sajnos nincs benne a kultúránkban, hogy nem kell mindenhez érteni. Általában a szorongásukat, sebezhetőségüket kell tapintatosan, de persze kedvesen kezelni. Azt, amiről beszélni sem akarnak: hogy az érzelmeiket megélhetik a temetési szertartás alatt, nem kell szégyenkezniük miatta. Lelki támaszra van szükségük, megerősítést várnak, hogy normális dolog, amin keresztülmennek. El szoktam mondani a temetés menetét a gyászolóknak, mert a család amúgy is össze van zavarodva, és nem szerencsés, ha ott a helyszínen még emiatt is kellemetlenül érzik magukat. Természetes, hogy nem tudják pontosan, mi fog történni: a temetés szerencsére nem gyakori tapasztalat, így a részletekbe menő ismerete nem feltétlenül része a mindennapi tudásunknak. Úgyhogy mindkettővel szoktam találkozni, a praktikus információk és a lelki támogatás iránti igény együtt jelenik meg. Ugyanakkor talán érdekes, hogy ritkán igénylik a kísérést, utánkövetést a gyászfolyamat további szakaszaiban.
Mi a személyes véleménye, hogyan lehetne a haláleset kapcsán egyébként is nehéz élethelyzetbe kerülő híveket még jobban támogatni, segíteni?
Érdemes ilyen jellegű könyveket olvasni, podcastokat és előadásokat hallgatni. Amennyiben szükséges, akkor pedig pszichológus, mentálhigiénés, gyászkísérő segítségét igénybe venni. El kell engedni azt a régi, ostoba sztereotípiát, hogy aki ilyesmiben szakembertől kér segítséget, az „bolond”. Annak van legnagyobb szüksége külső segítségre, aki leginkább tagadja, hogy segítségre szorul – ez a véleményem.
Van még esetleg olyan téma, terület, amelyet fontosnak tart, amivel kapcsolatban esetleg a stigmák miatt nehéz beszélnie a hozzátartozóknak a temetés kapcsán?
Egy dolgot mondanék még el, amiről nagyon kevés szó esik, ez pedig az öngyilkosságot elkövetők temetése. Magyarországon naponta több ember lesz befejezett öngyilkosság áldozata, az ő temetésük kapcsán sok a félreértés. Foglalkoztam hozzátartozókkal, és speciális gyász ez, nagyon nehéz. De a temetés összefüggésében fontos dolgokról kell beszélnünk itt is: tudok olyanról, aki azért nem temette el az öngyilkos hozzátartozóját, mert szégyent érzett. Egy ilyen tragédia természetesen sokszor pszichológus segítségét is igényelheti, de az biztosan tévesen értelmezett hit, ha valaki nem meri felvállalni a temetést, mert azt hiszi, hogy az öngyilkos elkárhozik, és nem érdemli meg a méltó búcsút. Ez persze nagyon érzékeny téma, de vallási körökben mindig elmondom a véleményemet a gyászról szóló előadások során. Az Isten irgalma nagyobb, mint amit el tudunk képzelni. Ahogy egy szent mondta arra a kérdésre, hogy hova került egy fiú édesapja az öngyilkossága után: „A híd és a folyó között ott volt Isten irgalma.”
Hívő emberként, katolikus papként egyébként mit tud azoknak a családtagoknak, rokonoknak mondani, akik nehezen birkóznak meg a haláleset kapcsán érzett haraggal, elkeseredéssel?
Szabad haragudni Istenre. Erős érzelmeket pedig csak erős szavakkal tudunk kifejezni, ezzel nincs baj. Isten felé is megtehetjük ezt, hiszen ő nem úgy viselkedik, ahogy mi azt gondoljuk, nem sértődékeny, nem bosszúálló, szeret minket és empatikus, megértő velünk. Ugyanakkor, amikor meghal egy rokonunk, barátunk, az elvesztése igenis fáj. Azért, mert valaki hívő, nem kell örülnie annak, hogy hozzátartozója már Istennél van, hiszen azt érzi, hogy mellette kellene még lennie. Ilyenkor szabad haragudni, megélni a hiányt, sírni és nem alakoskodni. A hit és a vallás soha nem kérte ezt, mi emberek értelmeztük félre az évszázadok alatt.
Comments